Magamról

Siposné András Ildikónak hívnak, és egy csodálatos hatéves kislány anyukája vagyok.

Gyermekem teljesen váratlanul és máig ismeretlen okból, a várandósság végén, még méhen belül, súlyos oxigénhiányba került. Az orvosok számára sajnos későn vált világossá, hogy baj van, így a sürgős császármetszés megmentette az életét, de az oxigénhiány következtében súlyos agysérülést szenvedett.

Most, hatévesen az orvosi megfogalmazás szerint súlyosan, halmozottan sérült, mivel mozgását, értelmi képességeit, látását, beszédjét tekintve jelentősen elmarad kortársaitól. Szeret mozogni, de önállóan kúszni, mászni, ülni, állni, járni nem tud. Tárgyakat még nem képes megragadni, és csak néhány olyan szót használ, amit megértünk. Emellett evés- és alvásproblémákkal, illetve epilepsziával is küzd, ami jelentősen megnehezíti a hétköznapjainkat.

Ugyanakkor kiegyensúlyozott, derűs kislány, aki igyekszik az akaratát kifejezni, és meggyőződésünk, hogy sokkal többet megért a világból, mint amit ki tud fejezni számunkra. Nagyon sok szeretetet hozott a világba, és sok-sok mély változást indított el maga körül. Mi, a szülei és családja, feladatunknak érezzük, hogy megfeleljünk azoknak a kihívásoknak, amiket ez a különleges helyzet támaszt, és boldogságra segítsük őt.

Jómagam, pszichológusi végzettségemmel és gyerekek között töltött többéves munkatapasztalatommal együtt is nagyon elveszettnek éreztem magam az elején. A családunk és a barátaink példamutatóan összefogtak, de a gyakorlati kérdésekben mindannyian tanácstalanok voltunk. Lelkileg pedig annyira sérültünk, hogy a világ összes megerősítése is kevés lett volna, hogy biztonságban érezzük magunkat. Már akkor azt éreztem, milyen fontos volna, hogy ebben az élethelyzetben minden szülő mellett legyen, aki fogja a kezét.

A Gondviselésnek köszönhetően a szeretteink mellett kaptunk olyan terapeutákat és segítőket, akik támogatni tudtak minket. És amiért igazán hálás vagyok azóta is: egy kedves barátnőm meghívott egy szülői levelezőlistába, ahol rengeteg tapasztalatot meg tudtunk-tudunk osztani egymással, őszintén.

Ezek miatt az élmények miatt hiszem, hogy minden sérült gyermeket nevelő szülőnek szüksége van az őt körülvevő emberektől támogatásra, segítségre, odafigyelésre, bátorításra és vigasztalásra. Ahogy egy nagyon kedves terapeutánk mondta: ha ez megtörténik az emberrel, akkor a többieknek szorosra kell zárniuk körülötte, hogy megtartsák őt. Jó, ha mindenki azzal segít, amivel csak tud.

Én pedig, úgy gondolom, túl az anyaságom első hat évén, például azzal tudok segíteni más szülőknek, ha megosztom mindazt a tapasztalatot, amit eddig szereztem. A gyakorlati információkat tekintve: már tudok neveket, címeket, tényeket, tippeket, amiket átadhatok, hogy másnak is hasznára váljanak. Lelkileg pedig támogatást nyújthatok azoknak, akiknek éppen arra van szüksége.

Ezt nem csak én tudom, ezt minden olyan szülő tudja, aki sérült gyermeket nevel. Segíthetsz tehát Te is, gyere, kapcsolódj be a közösségbe, hogy élővé tegyük!